Kutatócsoportunk terjeszkedik, újabb kórházat kebelezünk be, és ma reggel ott indítottam a rendes munkahelyem helyett. Az újabb kórház messze van tőlünk, busszal kell menni, aztán metróval, aztán busszal, aztán gyalog. A meetingen kórházunk és a másik kórház nagyjai vettek részt, és ciki lett volna elkésni, ezért megnéztem a bkv.hu-n, mennyi idő alatt érek oda (42 perc), és a reggeli csúcsforgalomra való tekintettel rászámoltam még 18-at, vagyis egy órám lett volna.
Nem is a buszsofőr politikai hovatartozásával volt bajom. Az első, 12 perces buszutat ugyanis épp 42 perc alatt tettük meg, mivel dugó volt, de engem egyáltalán nem olyan könnyű kihozni a sodromból, ilyenkor előveszem a sztoikus-buddhista énemet, és azt gondolom, lesz, ami lesz, vagy odaérek, vagy nem, és apatikusan várom a végkifejletet. A probléma inkább az volt, hogy a sofőr ajtaja mellé odaállt az a lány, és elkezdett neki a reggeli dugó kapcsán arról hadoválni, hogy ő már 16. napja minden nap kimegy tüntetni, és a komcsik százmilliárdokat tesznek zsebre, és a Sólyomnak is felnyílhatna a szeme végre, és Miskolc milyen lepusztult komcsi város, meg hasonlókat. Amire az öreg buszsofőr kinyitotta az ajtaját, hogy jobban hallja az elkötelezettségtől fűtött leányhangot, és egyik kezével mindvégig az ajtót fogta, hogy be ne csukódjon, vagy ki ne nyíljon jobban. A másik kezével, illetve időnként az ajtót tartó kezével szélesen gesztikulált, illetve öklét rázta, miközben egy pillanatra sem veszítette el a szemkontaktust beszélgetőpartnerével. Ennek köszönhetően aztán a 42 perc alatt 2 gyalogost mentettek meg csupán a jó reflexei (tényleg majdnem elütöttük őket), valamint a sofőr soha nem figyelte, hogy eléri-e még a zöld lámpát vagy hogy a másik sávban vígan haladhatna, hanem direkt élvezte, hogy lépésben, meg-megállva végre nyugodtan beszélgethet a csinos jobboldali lánnyal. Akkora hangerővel és vehemenciával természetesen, hogy a közelben ülő utasok is jól hallhassák.
A politikai korrektség jegyében szeretném itt jelezni, hogy ugyanennyire felhúzott volna, ha baloldali, vallási, gasztronómia, vagy bármilyen témában folytatják a beszélgetést hasonló stílusban.
Már nagyon közel voltam ahhoz, hogy hisztériás rohamot kapjak, és üvöltözni kezdjek vele, hogy az utat figyeld, bazmeg, a rohadt utat nézzed, de aztán arra gondoltam, hogy majd ventillálok a blogomban és majd itt kiadom a mérgemet, úgyhogy végülis nem kerülök blikkcímlapra "buszsofőrrel kötözködött a liberális pszichiáternő" címmel.
És csak hat percet késtem, ami szerencsére nem volt feltűnő.
Tegnap elmentem aerobicozni több hónap után, és azt kellett látnom, hogy ismét Baucsek Norbi ütötte fel szívdöglesztő fejét az órarendben. Ez azért nem jó, mert a fiatalember kb mindaz, ami miatt egyes laikusok azt gondolják, hogy az aerobic nem sport, hanem olyan alkalom, amikor az ember felöltheti a szexi pink csípőnadrágját és a picit átlátszó falatnyi ezüsttopot, és így felvértezve flörtölhet a dögös (?) edzőfiúval. Az urban legend szerint az első sorban edzenek azok a lányok, akiket Norbi a közeljövőben fog megdugni, a másodikban pedig, akiket a közelmúltban, de ezzel kapcsolatban nincs hiteles forrásom, tavaly, amikor még jártam Norbira, mindig utolsó sorban álltam, mivel nem akartam rontani kinyúlt, agyonmosott szürke atlétámmal az esztétikai összképet.
És előfizettem kalóriaszegény ebédre is, mondjuk azóta véletlenül megettem 3 Ferrero Rochert, mert átmenetileg kiszorult a tudatomból, hogy fogyózom, és csak a harmadik után jutott eszembe. Egyébként is álszent vagyok és csak azért eszem kalóriaszegény ebédet, mert így sokkal többször elmondják a kollégáim, hogy "dehát neked nem kell fogynod" meg "dehát így jól nézel ki".
Amióta egyszer valaki beszólt, hogy fitnesszblogot írok, mindig bűntudatom lesz, amikor valóban elkezdek edzésről meg diétáról mesélni. De lássuk be, hogy a párkapcsolatban élő blogger nem izgalmas magánéletű szingliblogger többé, és sokkal rosszabb lesz, amikor mejd a szülésről írok meg képeket teszek fel kisbabákról, vagy amikor már öreg leszek és aprólékos részletességgel a nyavajáimról meg a kedves sztk-s doktorokról fogok értekezni.
Az elidegenedésről még annyit, hogy megismerkedtem a "darálás" kifejezéssel, ez az, mikor nem hetente részenként nézel meg egy sorozatot, hanem sok részt egymás után, vagyis amit mi csináltunk hétvégén a Dr. House-sal, és tényleg Cuddy-val álmodtam utána (nem, nem erotikus álom volt); valamint Lucia meggyanúsított minket, hogy csak azért hívunk el embereket sörözni, hogy az ő felügyeletük mellett elmeséljük egymásnak is, hogy mi történt velünk, mert otthon nem beszélünk, hanem csendben nézzük a sorozatot. De szerintem ezzel nincs semmi baj, ugyanis nem azóta nem tudom, mi történik a pasim életében, amióta sorozatfüggők lettünk, hanem amióta nem ír blogot.